Polihisztorok vagy specialisták?

A munkahelyeken számos esetben felmerül az a kérdés, hogy melyik a hasznosabb: ha egy kollega mindenhez ért egy kicsit, vagy van egy szűk terület, amihez nagyon, de a munkafolyamat többi részéhez hozzászólni sem tud? Termékenyebb, ha a kérdést másként tesszük fel.

Gyakran merül fel a kérdés, hogy az adott problémát egyetlen ember oldja-e meg, vállalva az improvizáció veszélyeit, avagy letudva a saját munkaszakaszát, hideg fejjel adja-e tovább a problémát a sorban következőnek. Az tehát a kérdés, hogy egy szervezetben mindenki az előre megírt protokoll szerint jár el, néha egy gépezet egyes alkatrészeinek működésére emlékeztetve, avagy az érintettek sutba vágják az „íróasztal mögött gyártott” előírásokat, és szerintük a valós élethelyzethez igazodva a probléma megoldását tartják szem előtt?

A kollega hozzáállása döntő – ismét az önismerettel találjuk szembe magunkat: ha valaki tisztában van azzal, hogy széles az érdeklődési köre és hajlamos olyan területeken is megnyilvánulni, melyeknek nem a szakértője, akkor helyes, ha kész az önkorlátozásra és tudja, mikor kell átadnia a dolgokat a terület szakértőjének. Megfordítva: a legnagyobb érték nem az, ha valaki egy terület specialistája, hanem az, ha a terület szerelmeseként is tudatában van annak, hogy a munkafolyamat számos más, az ő területével egyenértékű munkaszakaszra bontható. Ezt a hozzáállást pedig a vezető, valamint az általános munkahelyi klíma formálja. A megoldás talán az, ha minden ember készségeit a megfelelő pozícióban kamatoztatják, ahogyan Ben Hur tette azt a klasszikussá vált amerikai filmben a versenylovaival: a leggyorsabb volt, amelyik húzta a kocsit, a leglassabbat pedig belülre fogta be, hogy a kanyarokban fékezze azt.

Ligeti György PhD
szervezetfejlesztő
(Megjelent: Mindennapi Pszichológia)